Hogyan lesz valakiből műgyűjtő? Mi hajtja, egyáltalán hajtja valami? Milyen személyiségvonások jellemzik? Miért kortárs alkotásokat keres, vagy ellenkezőleg, miért inkább klasszikust? Miért gyűjt valaki festményt más szobrot, grafikát, ékszert? Miért van kevés női műgyűjtő? Esetleg összefügghet a személyiség a választott alkotásokkal? Mi motivál egy műgyűjtőt arra, hogy a gyűjteményt kiállítsa, míg más szívesebben rejti el a kincseit? Izgalmas kérdések, amelyekkel szinte alig foglalkozik a szakirodalom. Sem a pszichológusok, sem a művészettörténészek nem szenteltek eddig különösebb figyelmet a műgyűjtés mögött meghúzódó motivációk részletesebb tanulmányozásának. Nos, műgyűjtés miatt valóban ritkán kerülnek emberek pszichiátriára, így talán érthető, hogy a kapcsolódó pszichológiai szakirodalmak inkább a gyűjtőszenvedély más aspektusait tárgyalják.
A legtöbb kisgyermek gyűjt valamit, kincseit pedig előszeretettel rendezgeti, csereberéli, illetve büszkélkedik velük a saját kis közösségében, s ennek mind nagyon fontos szociális és fejlődéslélektani szerepe van. Egy becses gyűjtemény ugyanis elismerést vált ki a kortársakból, segíti a beilleszkedést és a csoporthoz tartozás élményét erősíti. A gyűjtemény szortírozása, kategorizálása által pedig a kisgyermek azt tanulgatja, hogyan tud az élet egy kis szeletében ő is szabályokat alkotni, s ez a kontrollérzet megnyugtatóan hat rá. Természetes tehát, hogy a gyerekeket időnként elkapja a gyűjtőszenvedély, ez a lelkesedés azonban a legtöbb esetben a kamaszkor előtt lecseng.
Néhányan felnőtt korukban is gyűjtők maradnak. Freud szerint, a hobbi segít a szexuális és agresszív indulatok levezetésében, de általános pszichoanalitikus vélekedés az is, hogy exhibicionizmus (vágy, hogy a gyűjtemény által lássanak meg) voyeurizmus (bekukkantani mások gyűjteményébe) illetve identifikáció (a gyűjteménnyel való azonosulás) is áthatja. A tárgyakért, vagy inkább „trófeákért„ kapott elismerés pedig a birtoklóban nárcisztikus – erotikus vágyakat elégít ki. Egy gyűjtőkkel készült felmérésben a résztvevők azt is megfogalmazták, hogy a vágyott tárgy megszerzése biztonságérzetet kelt bennük, míg nagymértékű frusztrációt, szorongást élnek meg, ha nem járnak sikerrel. Ebben az értelemben a gyűjtemény darabjai átmeneti tárgyként értelmezhetőek, vagyis olyan libidinális (libidó által megszállt) tárgyak szimbólumai, amelyek a korai időszakban az anya hiányában biztonságérzetet nyújtottak. De nem csupán orális párhuzam fedezhető fel a gyűjtőszenvedély mögött, hanem az elengedés és megtartás anális dilemmája is, és talán ez a magyarázat arra, hogy sok gyűjtő tartja becsben gyűjteménye legelső darabját, illetve ragaszkodik a végsőkig kollekciójának bizonyos darabjaihoz.
Mindenekelőtt külön kell választanunk a gyűjtőt (collector) a felhalmozó gyűjtőtől (accumulator). A felhalmozó gyűjtő, mint, ahogy az elnevezése is utal rá, minden útjába kerülő dolgot felhalmoz, azzal
a jelmondattal, hogy az egyszer még jól jöhet. Ha ez a szenvedély már negatívan hat az életvitelére, akkor betegségnek minősül és kezelést igényel. Ezzel szemben a gyűjtő csak bizonyos tárgyakat keres, méghozzá adott tematika szerint, s a tételek, amelyeket felkutat, eszmei és valós anyagi értékkel is bírnak. Azok, akik pusztán befektetési szándékból szerzik be az alkotásokat arra várva, hogy a tárgyak értéke majd növekszik, nem érdekesek ezúttal számunkra, hiszen épp a lényeg hiányzik belőlük; a műkincsek iránti szenvedély.
Az igazi műgyűjtő mindig művészetrajongó is, anyagi okoknál fogva természetesen nem minden művészetért lelkesedő tud vásárolni kedvére.
Akad viszont bőven példa arra, amikor a gyűjtő a saját és családja határait feszegetve él a szenvedélyének. Jó példa erre az ismert francia műgyűjtő Victor Chocquet. A főként impresszionista és posztimpresszionista képeket kedvelő jómódú ügyvéd Chocquet, festménykollekcióját egy idő után úgy tudta már csak növelni, hogy éhezett. De az ismert bankárról, J.P. Morganról is köztudott, hogy akkora összegeket fordított egy-egy kiszemelt alkotás beszerzésére, hogy hatalmas vagyona rendszeresen volt kitéve komoly megrázkódtatásoknak. Maurice Girardin francia fogorvos pedig minden bevételét műalkotásokba fektette, hogy 1954-ben bekövetkezett halálakor Párizs városára hagyhassa felbecsülhetetlen értékű francia festménygyűjteményét.
De mi táplál ekkora szenvedélyt? Mi készteti arra a gyűjtőt, hogy becses gyűjteményét a köz érdekében kiállítsa, vagy eladományozza?
Nos, az elismerés iránti vágy és a szociális kapcsolatok erősítése mindenképpen meghatározó tényezők, különösen azoknak, akik első generációs diplomás, iparos vagy vállalkozóként kerülnek be a gazdagok világába. A kiváltság és a pénz ugyanis családi hátteret jelent, státuszt, ami egy neves családban tanultsággal és műveltséggel jár. A távolkeleti és a nyugati kultúrákban a művészet iránti elköteleződés mindig e műveltséget szimbolizálta, ezért egy önerőből meggazdagodott ember számára a kulcs ahhoz, hogy beilleszkedjen a vágyott társadalmi rétegbe, a pénz mellett a művészet volt. Amikor mondjuk Henry Clay Frick amerikai nagyiparos olyan szalonba hívta vendégeit, ahol Rembrandt és Holbein festmény lógott a falon, tanultabbnak mutatta és minden bizonnyal annak érezte is magát. Frick maga nem biztos, hogy tanácsadók nélkül is tudta volna, mit vásároljon, viszont meghatározó volt számára a műgyűjtésben rejlő verseny, élvezte ugyanis, amikor épp valaki orra előtt kaparintott meg egy kiszemelt alkotást. Nagyiparos volt, pénzember és igazi versenyszellem hajtotta ebben is.
Az, hogy a műgyűjtők között miért (volt) olyan kevés nő, az egyik válasz épp a versenyszellemben keresendő. Nem mintha a nőkben ez a vonás nem lenne, vagy nem lett volna meg. Ha azonban a hagyományos nemi szerepekre gondolunk, akkor egy jó házból való úri nőtől nem volt illendő
viselkedés, hogy házon kívül vetélkedjen, versenyezzen, talán az öltözködést kivéve, bármiben. Hagyományos értelemben férfi princípiumhoz kötődtek ugyanis az olyan viselkedésformák, amelyek az erőszakossággal, agresszióval kapcsolódtak össze. Míg a férfiakat hasonló, szociálisan elfogadott, nyíltan versengő, agresszív viselkedésért nem ítélték el, a nőktől a passzív viselkedés volt elvárt, így ők többnyire maradtak gyűjteményükkel a négy fal között. Maradt a ruha, cipő és ékszer, bútor vagy porcelán; vagyis olyan személyes, intim tárgyak gyűjtésében élhették ki szenvedélyüket, amely az önbecsülésüket erősítette ugyan, de többnyire csak addig, amíg viselték, vagy használták azokat. Míg a férfiak gyűjteményei az erőt, hatalmat szimbolizálták egy nagyobb szociális közeg előtt, addig a nők inkább kisebb közösségben versengtek egymással.
Mivel pedig hagyományosan a férfiak vitték tovább a családnevet, a háttérben mindig ott húzódott a halhatatlanság iránti vágy is, a család státuszának megőrzése, emelése a műkincsek és ismertség segítségével. Ifj. Andrássy Gyula, is úgy vélhette, hogy a művészek barátjaként tovább fognak rá emlékezni, mint külügyminiszterként. De Gyugyi László neve sem lenne az utókor számára ennyire ismert, ha nem neki köszönhetnénk a Zsolnay gyűjteményt.
Versengeni lehet nyíltan, hangosan, illetve passzívan és halkan.
A nők hátrányát természetesen tovább növelte az a tény is, hogy többnyire nem rendelkeztek önálló vagyonnal, így mire férjük után örököltek, már késő volt ahhoz, hogy nekivágjanak a műkincspiacnak, amely nem csak művészet iránti lelkesedést, de kiváló műértő szemeket is kívánt.
A művészettörténet, ha nem is bővelkedik, de ismer és elismer rendkívül meghatározó női műgyűjtőket is, szinte mindegyikük nagynevű iparoscsalád sarja, mint Gertrude Vanderbilt, Peggy Guggenheim, Helen Cray Frick (az említett Henry Clay Frick lánya), Abbey Rockefeller vagy Mary Sullivan, akik nélkül a modern művészet nem biztos, hogy olyan lenne, mint amilyennek most ismerjük. Ezek a merész, belevaló örökösnők haladó személyiségüknek köszönhetően vívták ki helyüket a művészetek történetében.
Miért gyűjtöttek ezek a nők főként kortárs alkotásokat? Nos, egyik kézzelfogható ok erre nem meglepő módon a pénz. Egy kortárs művészt felkarolni kevesebbe kerül, mint impresszionistákat vásárolni, és még egy örökösnek is kevesebb így ezekkel a befektetésekkel a kockázat. Másrészt, kortárs művészetet pártolni, vásárolni igazi hatalom, hiszen befolyással lehetünk a művészre, az alkotói folyamatra, sőt, még a művészet alakulására is. A hallhatatlanságnak ez a módja felettébb csábító és elérhetőbb útja volt egy nőnek, aki nem csupán múzsája kívánt lenni a művésznek, hanem valami annál sokkal többre volt hivatott.
Számos pszichológiai kutatás talált összefüggést az esztétikai preferencia és a temperamentum között. A modern, vagy kortárs alkotásokat inkább a nyitott, liberálisabb, míg a klasszikus műveket a konzervatívabb emberek választják, akik a komplex, absztrakt műveket többnyire elutasítják. A témával kapcsolatos vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy az extrovertált (kifelé forduló ) személyiség fogékonyabb az egyszerű, élénk, erős hatású, de komplexen kifinomult művekre, míg az introvertáltak (befelé forduló) inkább a klasszikus, romantikus elemekhez vonzódnak.
Egy érdekes kísérlet pedig azt igazolta, hogy az esztétikai preferencia összefüggést mutat a Sheldon által kidolgozott három szomatotípussal, (mezomorf, endomorf, ektomorf), vagyis a vizsgálatban részt vevő gyűjtők, saját testalkatukkal megegyező alkatú figurákról készült műveket preferáltak.
A gyűjtő azonosulása saját gyűjteményével rendkívül komplex téma. Van, aki egy meghatározó gyermekkori élmény kapcsán köteleződik el egy adott tematika mellett, van, aki egyetlen alkotást érez magához közel, (George Beaumont mindig a kedvenc festményével utazott), sőt olyan gyűjtő is ismert, aki, mint az egyiptomi fáraók, halálakor műgyűjteményének minden darabját megsemmisítette. Emil-George Bührle ismert gyűjtő például soha egyetlen festményt nem adott el a gyűjteményéből, amellyel napi több órát foglalkozott, és oly mértékben azonosult az alkotásokkal, hogy azt állította, egyetlen kép eladásával is önmagát, ízlését és választását árulná el, mert minden új darabja a gyűjteményének, a vásárlás pillanatától, személyes részévé válik.
A kérdést, hogy miért gyűjtenek egyesek festményt, mások szobrot, vagy ékszert nehéz megválaszolni, de legtöbbször a felnőttkori szenvedély a gyermekkor egy meghatározó élményéhez köthető. Korunk egyik legnagyobb magán történelmi-ékszergyűjteményével rendelkező üzletembere, Kazumi Arikawa, például édesanyja kis ékszerüzletében kezdte pályafutását. J.P Morgan, befektető drágakőgyűjteménye pedig a bankárnak az imádott gyermekkori üveggyűjteményéből nőtte ki magát.
Olyan gyűjtő, aki a drágakőnél jóval nagyobb köveket, vagyis szobrokat gyűjt, szinte alig található. Hogy ennek mi lehet a magyarázata szintén érdekes téma lehetne, szobrok ugyanis inkább festményekkel együtt kerülnek kollekcióba. Kivétel is van természetesen Gerard Cantor személyében, aki feleségével Rodin szobrainak legnagyobb gyűjteményét tudhatja magáénak. Azt sajnos nem tudjuk, mi lehetett az ő gyermekkori szenvedélye, amely éppen a szobrok szerelmesévé tette, édesanyja elmondása szerint a kis Gerard destruktív gyermek volt, aki minden játékát összetörte…hmm.
A legtöbb gyűjtő, mint Cantor, Morgan, Guggenheim, Arikawa vagy Getty gyűjteményük tekintélyes részét múzeumoknak, alapítványoknak adományozták. Legyen bár az ok az örökkévalóság, esetleg a szociális elismerés iránti vágy, talán a nagy vagyon miatt érzett lelkiismeret-furdalás, rengeteget köszönhetünk nekik. Egy remekmű a falon, amit csak kivételes szemek láthatnak, nos, ez kevésbé pozitív számunkra, de ismert tulajdonosok néhány Rembrandt képet sosem adtak kölcsön tárlatra. Bármennyire is viszonyulunk negatívan azokhoz a gyűjtőkhöz, akik megvonják tőlünk gyűjteményük élvezetét, a mecénások sem feltétlenül mintapolgárok az élet minden területén. Az olajmágnás Getty személyisége például zavarba ejtően megosztó. Ismert történet, hogy amikor Getty unokája emberrablók kezébe került, ő annyira húzta-halasztotta a váltságdíj kifizetését, hogy a rablók egy idő után már a gyerek levágott fülét küldték el neki postán, hogy fizetésre bírják. Ugyanez az ember vagyonokat költött műalkotásokra és művészek támogatására és szinte minden erejét és pénzét a Los Angelesben lévő Getty Múzeum építésének szentelte.
Legyen akár nyitott, vagy zárkózott, szociális, magányos, passzív, vagy agresszív, egy közös vonás minden műgyűjtőben ott rejlik, ez pedig vitathatatlan szépérzékük. A szépség iránti fogékonyság pedig egyfajta képesség, ami által valaki meglátja egy alkotásban az értéket és vágy, amely arra ösztönzi őt, hogy esztétikus dolgokkal vegye körbe magát. Az pedig, hogy a szépérzék maga az ösztön, vagy más, elsődleges hajtóerők határozzák meg, nos, ez további kutatások kiváló témája lehet.
Felhasznált irodalom:
Baekeland, F (1981). Psychological Aspects of Art Collecting. Psychiatry: Vol. 44, No. 1, pp. 45-59.
Freud, S (1953-74) Standard Edition of the Complete Psychological Works, New York, Hogarth ’Character and anal erotism’ (1908) vol. 9 .
Molnos, P (2015) Aranykorok romjain, Kieselbach Galéria, Budapest, 2015