Rossz hangulatunk, fájdalmaink, szenvedésünk megélése mindig nagyon nehéz, mégis kevesen gondolják, hogy ezek az érzések mennyire jelentős és szükséges részei az életünknek. A fájdalom ugyanis, legyen az testi vagy lelki, mindig jelzés, ami arra figyelmeztet bennünket, hogy valami nincs rendben és valamiféle változásra, változtatásra van szükségünk. Sajnos a legtöbben csak akkor jutnak hasonló elhatározásra, amikor már jó ideje szenvednek, és a szenvedésnyomás akkora, hogy szinte kibírhatatlan terhet jelent az adott élethelyzetük.
Akár kisebb változtatásra vágyunk (többet edzeni), akár nagyra (kilépni egy régóta tartó kapcsolatból), akár hosszútávra tervezünk (és megtanuljuk, mondjuk szeretni önmagunkat), akár rövidtávra (hogy vegyük a bátorságot és fizetésemelést kérjünk), a változás mindig egy kérdéssel kezdődik: miért vártam eddig és miért nem léptem korábban? A változtatási szándék ugyanis nem mindig elég. A valódi változáshoz a gondolkodásunkat, sőt a viselkedésünket is át kell formálni, és ez bizony igen fárasztó és igen kemény mindennapi munka lesz. Ehhez bizony komoly elhatározás kell, ezért is ritka az olyan ember, aki valóban képes változtatni az életén. Sokan kezdenek új, izgalmas dolgokba, vállalkoznak valami másra, mint amit korábban megszoktak, és amíg tart a kezdeti izgalom, a lelkesedés is megmarad. Amint azonban az izgalom alábbhagy, és a napi rutin veszi át a főszerepet, az életmódváltás lendülete is csökken és, bár nem volt jó korábban a helyzetünk, mégis ez az a pont, ahol a legtöbben feladják. Ha viszont a szenvedésnyomás korábban jelentős volt, akkor át lehet lendülni ezen a holtponton is, hiszen, ha a helyzetünk már elviselhetetlen, rákényszerülünk arra, hogy továbblépjünk. (Kevesen vállalják ugyanis az ismeretlen stresszt, amit a változások vonnak maguk után, mert a kellemetlen, de jól ismert élethelyzet nagyobb biztonságérzetet nyújthat.) Ha a szenvedésnyomás nem túl nagy, sokan hajlamosak a negatív érzéseiket elhessegetni, elterelni.
A partnerünk kritikus és önző? A munkahelyünk nyomorúságos? Sebaj, néhány pohárral igyunk többet, együnk többet, vásároljunk többet, temetkezzünk az internetre, vagy a tévé elé és máris könnyebb lesz. Elterelni a figyelmünket a saját negatív érzéseinkről és évekig, vagy akár örökre halogatni egy döntést ugyanis sokkal egyszerűbb, mint kemény munkával megküzdeni önmagunkért. Arra pedig csak kevesen gondolnak, hogy azzal, hogy elmenekülünk a fájdalmainktól, egyben megfosztjuk magunkat a jelen pillanattól is. Mert amíg a sorozatokat és a csokit faljuk, vagy órákat töltünk a neten, az életünk szép lassan elcsordogál mellettünk és ezzel együtt az esélyeink is.
A gondolat, hogy beengedjük a szorongást és a fájdalmat az életünkbe valóban nagyon ijesztő tud lenni. De valójában mi az oka ennek a félelemnek? Gyakran elhessegethetjük rossz érzéseinket azzal, hogy bebeszéljük magunknak, hogy a probléma nem is olyan jelentős. Vagy azt mondjuk, minek is foglalkozzam vele, amúgy sem lehet már ezen segíteni. Előfordulhat az is, hogy félünk, egy negatív gondolat elhatalmasodik rajtunk és nem tudjuk majd kordában tartani. Így azonban sosem fogjuk megtudni, hogy érzéseink mit akarnak a tudomásunkra hozni!
Azt javaslom, kíséreljük meg inkább megélni a pillanatot, és bátran figyeljünk azokra az érzelmekre, amelyek felbukkannak bennünk. Próbáljuk meg szép lassan beengedni és tolerálni nem csak a pozitív, de a kellemetlen érzéseinket is.
Egy felbukkanó, negatív érzés elfogadása nem azt jelenti, hogy beleragadunk majd valami számunkra rossz lelkiállapotba, éppen ellenkezőleg, ha valamit tudatosan engedek és elfogadok, máris nálam lesz a kontroll.
Valahogy így képzeljük el ezt a folyamatot „Itt van ez a rossz érzés, beengedem és elfogadom, akkor is, ha bánt, ha fáj, mert így már nem tud ártani nekem. Mert ha beengedem magamhoz, akkor esélyem lesz megérteni és, ha megértem, akkor már nem félek tőle többé, mert nem eltemetve hordozom, hanem a részemmé teszem.”
Integrációnak azt a folyamatot hívjuk, amikor részünké tudjuk olvasztani nem csak a pozitív, hanem az addig megtagadott, túlságosan fájdalmas, vagy szégyellni való negatív tulajdonságainkat, érzéseinket is. Ez nagyon nehéz. Legtöbb esetben olyan érzések elől menekülünk, amelyekkel nagyon kellemetlen szembesülni. Ha meg tudunk barátkozni a gondolattal, hogy a lustaságunk, a túlsúlyunk, vagy akár az önzőségünk mind normális és tolerálható építőköveink, mind részei az egésznek, akkor elindulhat a folyamat, amelynek a vége felé talán képesek leszünk önmagunkat megszeretni. Nagyon jó, ha van egy szakember mellettünk, aki végigkísér bennünket ezen az úton.
Önmagát elfogadni és szeretni az képes, aki gyermekként megélte, hogy mások, akik neki fontosak voltak, szerették és elfogadták őt. Ha a múltban a szüleink túl sokat vártak tőlünk, vagy megszégyenültünk, mert tettünk, vagy éreztünk valamit, akkor azt tanultuk meg, hogy nem vagyunk önmagunkért szerethetők, hogy vannak rossz részeink, amelyeket el kell rejteni mások és magunk elől is. Kemény munka gyermekkori fájdalmainkkal szembenézni és önmagunk történetét a maga valójában megismerni, de az egyetlen esély arra, hogy ezt az élettörténetet átírhassuk, és jól folytathassuk. Mert az a szorongó kisgyermek most is bennünk él és a vágyott elfogadást és szeretetet tőlünk kell, hogy megkapja elsőként.