Lehet-e valaki túl idős a terápiához?

posted in: aktuális | 0

„Az életem elért egy pontra, amikor már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont és olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám.” Meryl Streep

Az elmúlt hónapokban sok ismerősöm közösségi oldalán jelentek meg a most 69 éves színésznő bölcs gondolatai. Streep nagyon jól képviseli számomra azt az önazonosságot és harmóniát, amit ritka kivétellel, leginkább csak idősebb korban tapasztalhatunk meg. Társadalmunkban sajnos az a téves elképzelés tartja magát, hogy személyiségünk fejlődése  életünk egy korai szakaszában lezárul és minél idősebb valaki, annál kevésbé képes a változásra. Pszichológushoz fordulni pedig, ennek következtében, idős korban nyilvánvalóan értelmetlen.

Kultúránk félelme az öregségtől az öregedéstől, a kevésbé fiatalos megjelenéstől, nyomasztó módon nehezedik a mindennapjainkra. Idősebb korban, egy szakemberrel folytatott beszélgetés segíteni tud abban, hogy a hangsúly az érettebb kor vélt, vagy valós hátrányairól az előnyeire kerülhessen. A múlt felemelő pillanatainak a megidézése, a jelen örömeinek a fókuszba helyezése és a megnyugtató jövő tervezgetése csak néhány, az említésre méltó terápiás lehetőségek közül.

Mégis sokan gondolják úgy, hogy 60 éves kor felett már nem érdemes terapeutához fordulniuk. Sokan félnek a változástól, félnek attól is, hogy a változással talán elidegenednek majd a családjuktól. Mások a kudarctól tartanak, hiszen azt gondolják, hogy ebben a korban már nem is lehet jelentős változást elérni sem az életmódban, sem a gondolkodásban vagy a szokásokban.

A legfontosabb kérdés mégiscsak az, hogy lehet-e valaki túl idős a terápiához? A válasz erre pedig részemről az, hogy NEM.

Senki sem túl idős ahhoz, hogy profitáljon egy olyan beszélgetésből, ahol őszintén figyelnek rá és a történetére.

Senki sem túl idős ahhoz, hogy más szemszögből is meglásson egy-egy élethelyzetet és új megküzdési módokat keressen és találjon.

Senki sem túl idős ahhoz, hogy változtasson a viselkedésén, a szokásain, vagy a gondolkodásmódján.

Senki sem túl idős ahhoz, hogy új összefüggésekre leljen, megértőbb legyen és bölcsebb.

Senki sem túl idős ahhoz, hogy megtapasztalja önmaga megismerésének szépségét, hogy megtanulja szeretni önmagát és elfogadni az életet oly módon, ahogyan neki leginkább megfelel.

Túl könnyű azt gondolni, hogy a változáshoz már késő, hogy az élet már nem tud újat mutatni, vagy a körülményeken már késő változtatni. Csak azért, mert valaki ebben hisz, attól ez még nem válik igazzá.

Szerencsére az időskor ma már egyre hosszabb, egyre többen érik meg a 80-as, 90-es éveiket. Abban pedig biztosan egyetértünk, hogy nagyon nem mindegy, hogyan. Az élet utolsó harmadában terápiára járni hihetetlenül támogató, segítő és tanulságos lehet.

Életünk legutolsó pillanatáig képesek vagyunk a változásra, idősebb korban pedig a tapasztalataink és a bölcsességünk okán, talán még inkább, mint fiatalon. Sajnos jelen világunk nem ezt sugallja, hiszen a fiatalságot és a fiatalos lendületet, energiát tartja értékesnek. De az öregedés csak egy szelete a megannyi fontos perspektívának. Annak, aki az életben a külsőségekre, a külsejére helyezi a hangsúlyt, az öregedés keserves élmény lesz. Hiszen ebben a narcisztikus, fiatalságkultuszra alapozó világban, még annak is meginog ilyenkor az énképe és az önbizalma, aki több perspektívát lát és az értékrendje első helyén nem a fiatalos kinézete áll. Ilyenkor a terápia abban is segíteni tud, hogy az ezzel kapcsolatos félelmek és szorongások felszínre kerüljenek, hogy megtaláljuk hozzá közösen azt a megküzdési módot, vagy módokat, amellyel ezek az érzések kezelhetővé válhatnak. Sőt, a beszélgetések során elérhetővé válik a megfelelések elengedése és annak a megtanulása, hogy lojálisak legyünk önmagunkhoz, éppen úgy, ahogy az idézetben Maryl Streep megfogalmazza. Az ismeret, hogy a személyiség fejlődése életünk végéig tart, sok lehetőséget nyithat meg előttünk.

Úgy gondolom, ahogyan egyre idősebb lesz valaki, úgy mélyül az önismerete is. Idősebb korban jobban ismerjük saját szokásainkat, viselkedésünket, mint azelőtt, és ezzel az ismerettel, ezzel a tudással dolgozni a változáson bizonyos értelemben sokkal könnyebb. Felszabadító érzés ugyanis megélni a régi, megcsontosodott szokások, hiedelmek és viselkedés apró, vagy nagyobb változásait.

Nem állítom, hogy változni könnyű, azt állítom, hogy minden életkorban lehetséges. Hogy sosem késő megtalálni a lelki békét, sosem késő új élményeket megtapasztalni és sosem szabad lemondani arról, hogy az életünket tartalommal és örömmel töltsük meg.